Egy újabb üres nap. Annyira fura érzés, hogy míg a többiek a különböző vizsgákról írnak, én csak itthon ülök a szobámban vagy egy hónapja. A nagy semmi vesz körül. És sajnos ez nem javul azzal, ha véletlenül kiteszem a lábam. Sőt, az inkább rosszabbá teszi. Úgyhogy most már végképp nem értek semmit. De legalább még itt van a rajzolás és a fényképezés. Ez azért ad valamicske pozitív energiát. Ennek azért örülök. Azt hiszem. Most a legtöbbet azon gondolkodom, hogy amikor tényleg valódi emberi érzések kerülnek belém, vajon miért nem tudom kezelni őket. Miért lesz minden egyre rosszabb. Miért érzem, hogy valami hatalmas dolog van bennem, ami belőlem táplálkozik és lassan semmi leszek. Csak sétálok az utcán, az emberek között, csak nézek, nézek,...vagyok. Mint valami tükörkép...pont úgy érzem magam. Mintha én lennék a tükörkép. Azt nem tudom, hogy minek a tükörképe. De azt hiszem ez a legmegfelelőbb leírás rám. A tükörkép nem magam az ember, az csak egy kép. És semmi különös nincs benne, senkit se érdekel a tükörkép. Bár az emberhez tartozom, mégis csak halvány képe vagyok, egy kivetülés. Szörnyű...
Az egyetemmel sem leszek jóban, hiszen nem járok be, sőt a vizsgákra sem fogok elmenni Eszterrel együtt. Anyámáék megfognak ölni...és annyira tudom, hogy nem jó amit teszek,de mégse tudok mást tenni. Most már tényleg remélem, hogy felvesznek a fotószakra. Ha nem...akkor nem tudom mit fogok kezdeni magammal. A pszich nő mondta, hogy tervezzek előre,de nem megy...nem merek. Nem tudok. Semmihez sincs energiám, se kedvem. Pedig tudom, hogy muszáj lesz valamit csinálnom. Öszekell szednem magam minél gyorsabban! De a hülye nyár miatt is lassabb az agyam... ha nyár van (akár csak időjárásilag) nem tudok az iskolára koncentrálni. Erőt kell valahonnan merítenem, de sűrgősen.
Kövi téma...utálom a párkapcsolatokat! Egyszerűen herótom van ettől a szótól! Elegem van...utálom, hogy erre az embernek igénye van. Mégis miért?! Persze a jó pillanatokért blabla...de végülis mind hiába, ha az embernek a jó pillanataktól is csak fájdalma lesz. Most az összes barátnőm, úgymondd, válság szerűségben van. És nagyon rossz ezt látni. Egyszerűen nem érem fel ésszel az emberi természet eme részét...És talán képregényeket sem kéne olvasnom, mert az csak jobban elveszi az eszem.:") És én, a kis svábbogár, mégis mit remélhetne. Semmit. Hiábavaló a remény. Meg se fordulhat a fejében, mert abba valószínűleg belehal. Mégis melyik világban lehetséges az, hogy egy svábbogarat szeret valaki...? Akár sima szeret alapon? SEHOL! Nevetséges...
